HAIR

A Hair egy életérzést tükröz: a hippik, a „virággyermekek” életstílusát vitte színpadra a darab születése idején – a fiatalok lázadását a szexuális szabadságért, tiltakozásukat a vietnami háború és harcukat a társadalmi kötöttségek ellen.

A hosszú haj ugyan nem, de a hímzett, trapézszárú farmer ismét divat – a Hair pedig soha nem ment ki a divatból, 1968 óta folyamatosan jelen van a világ zenés színpadain. Az eredeti Broadway-bemutató 1742 előadást ért meg egyhuzamban, a többi változatot pedig képtelenség nyilvántartani – hasonló sikerekkel kevés musical dicsekedhet.

Pedig a megszületésének nehéz körülményei nem ígértek ekkora sikert... A szerzők, James Rado és Gerome Ragni két évig dolgoztak a látszólag vaktában összedobott szövegkönyvön, ám zeneszerzőt nem sikerült szerezniük hozzá. Hosszas keresgélés után találtak rá Galt MacDermotra, akit ugyancsak hosszas rábeszéléssel nyertek meg a Hair ügyének.

Az elkészült darabot 1967 végén Joseph Papp off-Broadway színházában, a Public Theatre-ben sikerült bemutatni, majd átkerült a Broadway közelébe, a lebontásra ítélt Cheetah diszkóba. A darabot pénzügyi okokból már majdnem levették a műsorról, amikor Michael Butler és Tom O'Horgan producerek felkarolták, és bevitték a Broadway egyik színházába, a Biltmore Theatre-be. Három hónapos alapos átdolgozás után, új szereposztásban mutatták be újra (1968. április 29.), és ettől a naptól kezdve az előadás sikere egyre nagyobb lett. Öt évig le sem vették a műsorról, két legismertebb betétdala, az „Aquarius” és a „Let the Sunshine In” pedig heteken át vezette a slágerlistákat.

A kritikák a bemutató idején még vegyesek voltak, sőt, egy részük kifejezetten ellenséges hangot ütött meg. Ám amikor a New York Times kritikusa, Clice Barnes szinte ódában üdvözölte az új zenés látványosságot, amely a happeninget köti össze a politikai hitvallással, a rock- és beatzenét a legválasztékosabb ízléssel, a többi kritikus is megenyhült. És rájöttek, hogy a Hair szerzői valójában a sokkhatásra törekedtek. Beszélni akartak a háborúról, a békéről, a népek és fajok békés együttéléséről; a szerelemről, a szexről, a kábítószerekről, az alkoholról, a fegyverekről és a virágokról.

Amikor már lecsengőben volt a musical sikere, Milos Forman filmet készített belőle (1979) - ezzel a musical újra meghódította a világot. A musicalt Magyarországon 1985-ben mutatta be a Rock Színház, hatalmas sikerrel. A Vörösmarty Színházban már egy újabb változat látható: Szurdi Miklós és Szurdi András dolgozta át az eredeti musicalt, a dalok pedig új hangszerelésben és új szövegekkel hallhatók - a Rock Színház által megismertetett G. Dénes György-szövegeket Valla Attila művei váltották fel.

Miről szól?

Milos Forman, cseh rendező 1979-ben készült világhírű alkotása a hippi-korszak "nagy passiója" jóval a virágemberek letűnése után keletkezett, mégis klasszikus darabbá vált. Főszerepet kap benne a szabadság, a szerelem, a tánc, a dal, és az értelmetlen háború.

A 60-s évek Central Parkja fura olvasztótégelye volt a városnak. Úrihölgyek végezték ott szokásos lovaglásukat, mit néha megzavartak az ott tanyázó, öntörvényű, színes ruhás hippik, s mely jelenetet egyszer alkalma volt végig nézni Claude-nak, az Oklahomából oda keveredő farmerfiúnak, aki sorozás miatt érkezett a városba.

Ugyanis a hatvanas évek Vízöntő kora nem csak az önfeledt szabadság, a tánc, a dal és az LSD kábulatát jelentette, hanem a vietnámi háború idejét is. A felesleges katonásdiét, az értelmetlen, kegyetlen halálét, ami ellen a virággyermekek kellőképpen tiltakoztak is.

Abban az időben nagy változás söpört végig a világon. A szenvedélyes lázadások kora volt az. A fiatalok szabadon akarnak élni, elszakadva családjuktól, ellenszegülve a törvényeknek, fittyet hányva a sorozásra felszólító behívókra.

Claude nem lázadt. Követte az előírásokat, ezért Oklahomából útnak indult New Yorkba, mert megkapta katonai behívóját, mely szerint Vietnamba kell mennie. Bevonulása előtt pár napot Manhattanben töltött, s a Central Parkban máris szembe találkozott a tőle oly távoli valósággal, na és a szerelemmel.

A valóság egy vidám, színes öltözetű fiatalok csoportjában került elé, a szerelem pedig lóháton jött, hogy egy pillanat múlva tovább is vágtasson egy gyönyörű, és minden szempontból elérhetetlen lány képében.

Claude tudja, hogy a leghalványabb esélye sincs arra, hogy újra találkozzanak, de új barátai, a hippik erről egészen másképp vélekednek. Számukra ugyanis semmi sem lehetetlen, hiszen az ő életüket más törvények irányítják, kizárólag olyanok, melyeket saját maguk hoztak.


A találkozás nem marad el, Berger (a csoport hangadója) egy családi partin lebonyolítja klasszikussá vált táncjelenetét az asztalon, s szép lassan egyre közelebb hozza egymáshoz a szerelmeseket.

Claude bevonul, s a nevadai kiképzőközpontba kerül. Barátai hónapok múltán fölkerekednek, s meglátogatják. A hosszú úton az autóban dübörög a "God Morning, Sun Shine!", szabadok, fiatalok és boldogok. A támaszponton azonban harckészültséget rendeltek el...

Berger, Claude, Sheila, Jeannie, Hud és Woof története nem csak egy korszakról vagy egy generációnak szól, hanem örök klasszikussá érett. A virág-korszaknak ugyan már rég vége, de ez a film újra és újra képes meggyőzni nézőit, hogy volt benne valami, ami remélhetőleg nem múlik el.

"Nézd a Hold hét házat bejárt már
S a Jupiter ott áll a Marsnál
Majd így béke vezérli útján
az ég minden csillagát
Vár ránk a Vízöntő,
az új kor, Aquarius!"
Hair: Aquarius

Zene: Galt MacDermot